A fiú rohan, hogy meglelje álma összetört fehér szilánkjait
Mert, ha elengedi kezei közül, akkor eltűnik a távoli szél hangjai között
A jóság, melyet egyszer látott már eltűnt örökre
Megy előre magányosan, csak a lába elé nézve
Örökké azt a daloló hangot hallgatva, mely a reggel eltűnt
Mindig azokat a lábnyomokat keresve, melyet még együtt hagytunk.
|